Vihar utáni, aratás előtti csend

Július van. Pár nappal beléptünk az oroszlán havába. Pazarul ontja a nap az élet verőfényét. A tavasz ígéret, a nyár beteljesülés. Írok, mert a perzselő hőség után jött egy kis enyhülés. Abban a melegben nem tudtam írni. Nem is akartam. Pihenés. Elmélkedés. Ezért aztán ez most egy filozofikusabb bejegyzés. Pár gondolat az elmúlt időszak folyamatairól. Az idei rák hava minden szeszélyével jelen volt. Nálam is, nálad is. Áldás hava. Gondoskodás. Otthon. Termékeny időszak, de nem a munka ideje. Legforróbb. Legtüzesebb. A tapasztalatok intuitív megemésztésének időszaka. Feldolgozás. A nagy melegben az elme már nem tud nyeregbe kerülni. Szeszélyek, indulatok, víz a tűzben. A hirtelen jött viharok ideje. Áztató nyári zivatar. Dörgés, villámlás, jég. Ahogy most hétvégén is.

Az asztronómia és asztrológia akkor kezdett érdekelni, amikor egy évig hallgattam Grátz Antal építész előadásait az évkörről. Arról, hogy ha figyelünk, akkor hogyan áll szolgálatunkba a természet évkörének rendje. Erre épülve pedig hogyan követik a természet szent körforgását, éves megújulását a néphagyományaink, ünnepeink. És milyen szerencsések vagyunk mi itt ezzel a négy évszakkal a Kárpát-medencében. Kár, hogy ma már nem ’divat’, pedig az ünnepek nyújtotta mankók annyit tudnának könnyíteni a mindennapjainkon. A régiek még ünneptől ünnepig, a hagyományok tiszteletében élték a mindennapjaikat, hogy egy év alatt a természettel együtt fizikailag megújuljanak, ezzel támogatva leginkább a szellemi fejlődésüket. Erre a régi bölcsességre emlékezve veszem kezembe olyan gyakran Molnár V. József Kalendárium című könyvét, hogy segítsen, amikor eltévedek. Ezzel a sorral van dedikálva nekem: „Krisztinek szeretettel, mert az ünnepek lelkünk rendezői”. Persze csak ha merek a megértésben mélyebbre menni. Annyi minden van még ott. Ennyi odafigyeléssel még mindig csak a felszínt kapargatom.

A ‘modern’ technológia kora óta a természet ránk gyakorolt hatását folyamatosan csökkenteni próbáljuk, mintha ellenségünk lenne. Ahelyett, hogy együttműködve megélnénk és figyelnénk rá, hisz ez az éves ciklus akár tetszik, akár nem, bennünk is megjelenik. Persze félreértés ne essék, sok mindenért vagyok hálás, ha a technikára gondolok. Például ez teszi lehetővé, hogy a teraszon üldögélve notebookkal a kezemben nektek írjak… Ugyanakkor a tavalyi székelyföldi önkéntességem legnagyobb tanulsága éppen ez volt.

Ha a természettel dolgozol, ha ki vagy szolgáltatva a szeszélyeinek, ciklusára vagy ‘szorulva’, akkor akarva akaratlanul rád is hatással van. Míg az irodában a klíma egész évben fix hőfokon tartja a hőmérsékletet az év minden napján ugyanazt csinálhatod. De jó! Így aztán nem tudsz odafigyelni arra, hogy éppen mit kell tenned. Kívül és belül. Hol van dolgod. Milyen munka kell. Milyen energiák uralják a napokat. Minek van itt az ideje. Azt hisszük annyira tudatosan élünk, szelektíven gyűjtjük a szemetet, hogy óvjuk a természetet, edzünk és egészségesen étkezünk, bízva abban, hogy ennek köszönhetően majd tovább tart ez a dicső inkarnációnk, olvasunk, hogy az elménk is élen járjon, valójában pedig magabiztos komozpolita robotok vagyunk. Ilyenkor torkaszakadtából ordít a lázadó hippi énem: „Ez az élet?!”

Eközben a székely gazda akkor kaszál, amikor tiszta az idő, és akkor húzódik vissza elfogyasztani az ebédjét, amikor eleredt az eső. Akkor hordja be a bálákat a mezőről, szedi le a barackot, gyűjt gyógynövényt, feji meg a birkát, vagy készít sajtot, amikor annak helye és ideje van. Rend. Ezért aztán számára elkerülhetetlen, hogy maga is megélje az évkör ciklusait. Persze nem tudnám azt csinálni, úgy élni. Ezért próbáltam ki. Pusztán arra hívnám fel a figyelmet, hogy ahelyett, hogy megállás nélkül panaszkodunk amiatt, hogy épp túl meleg vagy túl hideg van, esik vagy tűz a nap, próbáljuk picit megfigyelni mit mutat a természet. Mi zajlik bennünk ilyenkor. Minek jött el az ideje. Hírhozó. Rendező. Akár tetszik akár nem. Emeljük be az életünkbe a székely gazda hozzáállását. Óriási a meleg. Fogadjuk el. Pihenjünk hát. Figyeljünk. Ismerjük fel magunkban a természetet. Az ösztönlényt. Böjtöljünk, amikor annak van itt az ideje és lakmározzunk, amikor annak. Egy nőnek ez talán egy picit könnyebb, hiszen a ciklus szerinti működést minden hónapban tapasztaljuk. Már aki. Úgyhogy erről majd még külön írok.

A múlt hét legforróbb délutánján majdnem elütöttek. Zöld fénynél mentem át a bringámmal a zebrán miközben egy fiatal üzletember öltönyben, nyakkendőben idegesen hajtott át a piroson a csodaszép autójával, majdnem elütve engem és gyalogos társaimat a zebrán. Rossz ember? Felelőtlen? Önző? Egyiket sem gondolom. Egyszerűen nincs a helyén. Hiába nem érzi a meleget és tartja a klíma állandó 21 fokon az autójában a hőmérsékletet, a jelen lévő energiákat nem tudja mechanikusan befolyásolni. Az van. Egyszerűen most nem a munkának van itt az ideje.

Az év első fele aktívan telt. Sok munkával. Belül is kívül is. Minden évben így van. Idén több munka koncentrálódott belülre. Hisz anyukámat is el kellett gyászolni. Amikor az évkör csúcsán vagyunk megállok kicsit. Kivárok. Várok. Az aratásra. Hagyom, hogy történjen, aminek történnie kell. Beérjen amit elvetettem. Belefeledkezni. Ekkor van itt az ideje a kényeztetésnek. Nekem ezt tanulnom kellett. Pláne a lustulást. Viszont ma már képes vagyok órákig heverészni a függőágyban.

Ilyenkor júliusban a nap a legmagasabban jár, a természet a legtermékenyebb, mi pedig a leglustábbak vagyunk. Persze rend híján feszültek és szeszélyesek is. Mert ilyenkor nem kell tennünk semmit, hisz minden van. Bőség van. És ez így van rendjén. A magokat elvetettük, vége az éveleji hajtásnak. Passzív aktivitás. Kivárás. Hogy beérjen.

Visszavonulás hava ez. Nekem mindig. De nem a téli visszavonuláshoz hasonló. Ott a természettel együtt mi is visszavonulunk. Túlélünk és várjuk a fényt. Ez most más: Jin a Jangban. Aktív megfigyelés. Feldolgozás. Türelem. Táplálás. Pillanat. Öröm. Kényeztetés. Hedonizmus. Az élet élvezete. Piros gyümölcs. Málna. Szeder. Érett barack.

A bőség közepette pedig itt vannak a viharok. A jégeső. Az áztató eső. Amit dörgés és villámlás kísér. Amikor a forróságban, bőségben és kényeztetésben hirtelen jön a ‘hidegzuhany’. Ha volt már dolgod rák csillagjegyűvel, pontosan tudod, miről beszélek. Na meg ha figyelted már ilyenkor a természetet, akkor is. A viharok nekem mindig eszembe juttatják a változás erejét. 2012-ben is így volt. Nem sokkal egy igazán megrendítő szakítás után éltem át életem egyik legszebb és legtranszcendensebb élményét. Akkor azt hittem életem szerelmét veszítettem el. Ma már tudom, hogy csak egy mester volt a sok közül. Csalódtam. Olyankor mindig nyitottabbak vagyunk. A világra. Ez történt akkor is. Épp egy üzleti megbeszélésről tartottam haza új otthonomba, ahol átmenetileg laktam. Szép nyári este volt, amikor elindultam. A metrótól negyed óra séta volt hazáig. Életem egyik legszebb negyed órája. Igazi nyári áztató eső. Mintha dézsából öntenék. Elkapott. Az emberek futottak fedezékbe, minden kapualj tele volt. Először én is szaladni kezdtem velük, de aztán láttam, hogy semmi értelme. Az eső hirtelen magáévá tett. Én pedig átadtam magam neki. Először ott volt az elhagyatottság keserűsége. Micsoda szerencsétlen vagyok, még az eső is elmos. Először sírni kezdtem. Aztán pár pillanattal később megtorpantam. Körülnéztem. Tudatosítottam mi történik. Az emberek álltak a kapualjakban és nézték, ahogy én az út közepén tehetetlenül, kiskosztümben tűsarkúban csuromvizesen állok az esőben. Ázok. Ebben a pillanatban magamra eszméltem. Felemeltem a fejem az ég felé és ízlelgettem azt a lágy sós vizet, amit az esőcseppek és a könnyeim koktélja alkotott. Ez volt az a pont, ahol kitört belőlem a nevetés. Boldog voltam. Végignéztem magamon. Levettem a cipőmet, a zakómat, és sétálni kezdtem. Mezítláb. Keresztül mindenen. A forró aszfalt gőzölgött a lábam alatt. Örömkönnyek. Semmi nem volt. Csak én és minden. Én a mindenségben. Nem voltak határaim. Az eső elnyelt és magába olvasztott. Nem éreztem hol vannak a testem határai, ahol a világ kezdődik. A többi. Az elkülönülés. Csak mi voltunk. Egyek mindennel. Minden élt. Lüktetett. És én része voltam az egésznek. Isten. Azóta is mindenben ezt az érzést keresem. Erre képes a július. Szerintem. A kettősséggel. A forrósággal. A semmiből kerekedett viharral. Az esővel. Ami mindent elmos. Hála.

Ehhez hasonló élményt éltem át egy balinéz vízesés alatt is. Ahogy az ötven méterről lezúduló víztömeg maga alá temetett. Elfeledtetett mindent. Minden gondolatot. Minden fájdalmat. Minden kattogást. Mindent, amit gondoltam magamról. Mindent ami nem én vagyok. És sose voltam. Segített elengedni. Csak az egység. Önfeledt. Életem legboldogabb pillanatai.

Te mikor tápláltad a lelked utoljára? Mikor fürödtél utoljára egy vízesés alatt? Vagy élvezted a nyári esőt anélkül, hogy menekültél volna előle? Mikor úsztál utoljára meztelenül? Mikor énekeltél utoljára a zuhany alatt? Vagy fújtál buborékokat és figyelted, ahogy a szivárványos gömbök megcsillannak a napfényben? Vagy imádkoztál. Nem azért mert szükség volt rá. Csak úgy. Őszinte szeretettel.

Szerintem most van itt mindennek az ideje. Nyugalom. Vidámság. Elégedettség. Pihenj. Kényeztesd a lelked. Várj. Várj az aratásra. Én várok. Én kivárok. Hagyom hogy történjen… és közben élvezem a bőséget. Hamvas szerint az életöröm nem tilos, hanem ráadás. Hát most, ebben a júliusi forróságban kézzel fogható az a ráadás. Hiszen ilyenkor nyáron a lélek éléskamrájának is meg kell telnie.