aug20_1

Mi köze az István a királynak egy izlandi vulkánhoz

Államalapítás ünnepe. Augusztus 20. Csendben autózom haza a nulláson. Nyomogatom a rádiócsatornákat. Semmi sem fog meg. Lánchíd rádión szól az István a király musical mix. Megállok. Gondolkodom. 2 napja “véletlenül” kint voltam a Városligetben és élőben hallgattam. Most is elvarázsolt, ahogy már 6 éves kislányként. Azóta is hála a szüleimnek, amiért nem gondolták, hogy túl fiatal vagyok még hozzá. Évek óta nem voltam kint a tűzijátékon és úgy en bloc augusztus 20-án semmilyen rendezvényen. Pedig hogy összehozza az embereket.

Vékony jég a téma, ami így vezetés közben eszembe jutott. Bátorítani szeretném azokat, akiknek vannak hasonló kérdéseik. Mostanában ebben a világpolitikai helyzetben sokszor előkerül. Mit jelent nekem magyarnak lenni? Túl az augusztus 20-on. Túl a kokárdán. A nemzeti színeken. A politikai és gazdasági helyzeten. És a levegőben tapintható megosztottságon.

Hagyomány. Befogadás. Együttérzés. Otthon. Béke. Szeretet.

26 éves koromig ugyanolyan fiatal voltam, ahogy sokan mások. Ti, akik elmentek innen, vagy csak fontolgatjátok. Nem értettem mit keresek itt. Miért ide születtem. Mi a fenét keresek egy országban, ahol még igazi hegyek és tengerek sincsenek. Miért olyan nyelvet beszélek, amiből semmi kézzel fogható hasznom nincs. Amit rajtunk kívül más nem beszél és még csak nem is hasonlít más nyelvekre. Az állandó negatív hozzáállás. Történelmi kudarcok sora. A zsíros ételek. Hortobágy. Balaton. Petőfi és a többiek. Oviban ‘pirosfehérzöld’ zászló volt a jelem. Már ott is haragudtam, amiért nem pöttyös labda vagy pillangó, mint minden rendes kislánynak. Pláne, hogy a vezetéknevem Gulyás és emiatt állandóan csúfoltak.

A szüleim egészen kisgyerek korom óta külföldre hordtak nyaralni, telelni. 18 éves koromig Európa felét bejártam. Rengeteg kultúrával találkoztam. Imádtam. Úgy éreztem az én hazámhoz képest minden olyan színes. Mindenkinek van mire büszkének lennie. Csak nekem nincs. Nekünk nincs. El akartam innen menni. Messze. Dolgozni. Utazni. Menekülni. Világot látni. Mindegy hova, csak izgalmas legyen. El innen. El a megosztottságból. El a keserűségből. A panaszkodásból. Amit én akkor magyarnak láttam.

aug20_32010 tavasz. Írország. Nyaralás édesanyámmal és barátnőmmel. Aztán Eyjafjallajökull, a kimondhatatlan nevű vulkán mindent a feje tetejére állított. Ugyanis 1 hét birkasimogatás és Guinness kóstolás után a reptéren közölték, hogy az izlandi vulkánkitörés miatt mi most egy darabig nem megyünk haza. Először azt hittem viccelnek. Ilyen pechet. Egy hét kényszerszabadság. Pénzünk alig volt. Szállásunk sem. Kapkodva telefonáltunk segítségért. Mígnem Péter és Brigi Dublintól 200 kilométerre befogadtak minket egy teljes hétre. Véletlenek márpedig nincsenek. Ez a bizonyos vulkánkitörés – közvetve ugyan, de óriási hatással volt az életemre és a gondolkodásomra.

Péterék évek óta élték a jól ismert külföldön szerencsét próbálók életét. Jobb élet reményében messze a szülőföldtől. Úgy tűnik, olykor messze kell menni ahhoz, hogy visszanézzünk honnan jöttünk és ránézzünk a gyökereinkre.

Hagyományőrzők voltak. Addig azt sem tudtam, hogy ilyen létezik. Egy hét intenzív tanfolyam következett. Ittam a szavaikat. Könyvek. Nevek. Filmek. Sorozatok. Rendezvények. Előadások. Források, amikről addig sosem hallottam. Túl a történelemkönyveken. Túl a közhelyeken. Túl az addigi ismereteimen. Mindazon, ami az addigi képet kialakította bennem arról, hogy ki vagyok és mit nevezek hazámnak. Ekkor értettem meg a hagyomány fogalmát és jelentőségét. Hamvas a Scientia Sacrában így fogalmaz:

A legmagasabb dolgokról való tudás népről-népre, vallásról vallásra származott át. Mindegyik átöltöztette saját eszméibe. Metafizikai tartalma azonban végig ugyanaz maradt. Mindenütt megőrizték. Mit? A tradíciót. Mi ez a tradíció? A hagyomány az ember és a transzcendens világ között lévő kapcsolat folytonosságának fenntartása, az emberiség isteni eredetének tudata és az istenhasonlóságnak, mint az emberi sors egyetlen feladatának megőrzése.

Hazatérésem után célirányos kutatásba kezdtem. Meg akartam érteni mindent. Válaszokat kerestem. Megismerni a gyökereimet. Pontosabban annak a nemzetnek a gyökereit, ahova ezúttal én is születtem. Persze véletlenül. Mert most itt van dolgom. Minden érdekelni kezdett, amiről addig senki sem beszélt. Az eltitkolt történelem. Az őseink tudása. A hagyományaink. Persze a Jóisten nem paraszt. Innentől kezdve olyan embereket sodort az utamba, akik mind-mind újabb kapukat nyitottak meg számomra.

Meg akartam érteni honnan jön és milyen tudást hordoz az a nemzet, aminek én is tagja vagyok. Ekkor már évek óta nem néztem tévét és nem böngésztem fősodrású médiát. Pontosan tudtam, hogy a tudás, ami segíteni fog nem ott rejtőzik, és hogy kis utánajárással bárkinek elérhető. Ez még ma is így van. Persze én is ott kezdtem, ami tömegeket vonz. Részt vettem fesztiválokon, rendezvényeken, ahol jangos erőszakkal hirdetik mit jelent magyarnak lenni. Mindenhol a magam igazságát kerestem. Az AHA élmények száma egyre csak nőtt. Megtartva azt a szkeptikusságot, ami gyerekkorom óta minden ideológia irányába megvan bennem. Részt vettem őstörténeti konferencián, ahol olyan kulturális összefüggésekre találtam, amit álmomban sem képzeltem. Nyelvészeket hallgattam beszélni a magyar nyelv logikájáról, összefüggéseiről. Vizsgálni kezdtem a jelképrendszereket. A mintavilágot. Vallásokat. Hagyományokat. Sosem az érdekelt, hogy egy hitrendszer mélyére menjek. Mindig az foglalkoztatott hol vannak az összefüggések. Mi köze a magyar táltosoknak a dél-amerikai sámánokhoz és az észak-amerikai indiánokhoz. Mit tudnak a tibeti buddhisták, amik a magyar hagyományrendszerben is megjelennek. Miért és hogyan hímezték az alsó szoknyát az asszonyok a régiségben. Vagy miért volt minden magyar kertben mogyoróbokor. Mi a metafizikai jelentése mindannak, amit addig felesleges szokásoknak éreztem.

Népünk műveltségét „… nem a politikusok ácsolták össze valamelyik társadalmi osztály védelmére, hanem névtelen emberi mű, mint a nyelv. Nem kezdetet lát a születésben, nem véget a halálban, hanem csak személyi változást mind a kettőben. S nem csak embernek emberhez való kapcsolatát szabályozza, hanem a szövetséget is, melyet a természettel és Istennel mindnyájunknak meg kell kötnünk. Valóban életforma ez, melyben a közösség az első és legfőbb személy, s lelkében változatlan, csupán az atyák és fiak cserélik egymást.”
Tamási Áron

Minden érdekelt. Legtöbbet abban az egy évben tanultam, amikor a Magyar Hagyomány Műhelyben hallgattam. Molnár V. József, Grátz Antal, Szántai Lajos, Végvári József, Hintalan László, Tóth Zoltán József, Sütő Zsuzsa és a többiek. Szerves magyar műveltség. Addig azt sem tudtam, hogy ilyen létezik. Ott értettem meg, hogy a kultúránk az élet minden területére kiterjedő szokásrendszerének, hagyományainknak több ezer éve megalapozott szakrális oka van. És ez szorosan összefügg sok más nép tradíciójával. A spirituális út, amin ekkoriban jártam teljesen más hagyományvonalon ugyan, de minden újonnan szerzett ismeretet alátámasztott. Megismertem őseink tudását a gyógyításról, az asztronómiáról, az energiákról, szimbolikáról, asztrológiáról. Minden, amit addig ösztönösen csináltam értelmet nyert. Sírtam. Remegtem. Libabőröztem. Megértettem miért itt. Miért magyarként. Miért ezt a nyelvet beszélem. Miért ezeket eszem. Miért gondolkodom így. Miért vagyok más. Megnyugodtam. Szerelmes lettem. Béke. Hála. Szeretet. Azóta is tanulok.

aug20_5

Az elmúlt években egy baráti körrel bejártam a Kárpát-medence sok részét. Határainkon innen és túl. Azokat a helyeket, ahol elfeledett magyar emlékek vannak. Emlékezni zarándokoltam oda. Nem érdekelnek a történelmi „tények”. A történelem mese. Egy kor szubjektív projekciója. Érezni mentem és megyek még mindig. Szent helyekre. Szent időben. Ez egy belső út. Ahogy a Csíksomlyói búcsúban a csángókkal feszített tempóban gyalogolni a napfelkeltében. Hazatalálás.

Szent István király 1001-ben a Szent Koronát Boldogasszony oltalmába helyezi. Hiszem, hogy eljön majd az idő, amikor ennek a jelenőségét mindannyian értelmezni tudjuk. Addig viszont a minimum, amit tehetünk, ha már ebben az országban élünk az, hogy minden éven ilyenkor megnézzük az István a királyt, hogy felhívja a figyelmet arra, hogy a megosztottság a legveszélyesebb belső romboló erő.

Nekem magyarnak lenni egyet jelent a befogadással. Szeretettel. Elfogadni. Összetartani. Segíteni. Ahogyan pár éve összefogtunk, és mély alázattal kéz a kézben pakoltuk a homokzsákokat, hogy megvédjük a várost a Dunától. Ma is nagyon aktuális Szent István tanítása: „Szegd meg a kenyeredet az éhezőknek, s a szegényeket, a bújdosókat fogadd hazádba.” Ennek ma is itt van az ideje.

Az én önismereti utam a gyökereim felfedezésével párhuzamosan halad. Mindenkinek másképp. Nekem így alakult. Ma már tudom, hogy a gyerekemnek magyar lesz az anyanyelve és ezen a földön fogom őket megszülni. Ha csak tehetem itt fogok élni, és lehetőleg olyan férfit választok, akinek az anyanyelve magyar, mint az enyém. Aki a „szeretlek” szó hatására pont ugyanazt érzi, mint én.
A nemzeti érzelmeimet általában nem teszem ki a kirakatba. Nincs szükségem dobozokra. Előítéletekre. Véleményre. Aki érez az ért. Aki nem, az pedig kívánom, hogy találja meg a saját válaszait a kérdéseire. Számomra magyarnak lenni vallástól, bőrszíntől és nemzetiségtől független. Nem mindenki magyar aki mag és nem mindenki mag aki magyar.

Ünnepeljétek velem az államalapítást. Az oroszlán havában. Az uralkodás havában. Növő hold mellett.

Comments: 1

  1. Pál Pisti says:

    Gyönyör! Köszönöm minden sorát.

Hozzászólás a(z) Pál Pisti bejegyzéshez Kilépés a válaszból

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöljük.