Cami_kiemelt

A Camino sztori – Hogyan lett kutyám?

Tartozom egy összefoglalóval. Kérdeztétek miért lett kutyám. Sokan. Sokszor. Jogosan. Az én életvitelem mellett. A pörgés mellett. Na pont azért. Hogy tanítson. Hogy kibillentsen. A komfortzónából. Abból ami már olyan jól megy. Amit már nem kell tovább gyakorolni. Segítsen változtatni. Fejlődni. Egy helyben maradni. Kivárni. Elengedni. Nem akarni. Nem ragaszkodni. Nem görcsölni. Nem harcolni. Hagyni, hogy történjen. Einstein úgy mondta, hogy az a szenilitás, ha ugyanazt csináljuk és más eredményt várunk tőle. Az én komfortzónám persze az volt, ami másoknak már extrém kilépést jelent. Nekem megváltozott az életem. Változtattam. Itthon vagyok. Forró nyári estén. Blogot írok. Csend van. Rend van. Hallom a szúnyogok zümmögését. A repülők zaját. Otthon. Béke. A kutyám a székem alatt szuszog. Néha felnéz, nyugtázza, hogy itt vagyok és pihen tovább. Nyugodt vagyok. Boldog vagyok.

Tudni illik kutyák mellett nőttem fel. Mindig volt otthon kettő. Meg még akit épp ideiglenesen fogadtunk be. 18 évesen elköltöztem otthonról. Ezzel pedig az a feltétel nélküli szeretet is is kikerült az életemből, amit egy kutya tud adni.

cami4Szóval rég vágyom kutyára, de valahogy eddig tologattam magam előtt azt a felelősséget, ami egy kutya nevelésével jár. Ahogy tologattam a bárki mellett való elköteleződést és a családalapítást is. Na de az egy másik bejegyzésbe kerül majd. Mindig volt kifogásom. Mert ugye aki kifogást keres, azt talál. Aki meg megoldást, az azt talál. Aztán áprilisban elfogytak a kifogások. Úgy is mondhatom eljött az ideje.

A terv az volt, hogy májusban elindulok. 40 nap. Napi 20-30 km gyaloglás. Észak-Spanyolország. Zarándoklat. Ismertebb nevén El Camino. Kihívás. Türelem. Spontaneitás. Teljesítmény. Elengedés. Alázat… Menekülés. Menekülés a feladattól. A munkától. A felelősségtől. A szembenézéstől. Az életemtől.

Bő egy hónap tervezés. Utánaolvasás. Minden ki volt találva. Azt az egy dolgot kivéve, hogy a súlyom max 10%-át nyomó csomagba hogy pakolok be egy havi holmit. 5 kg. Na persze. Ott még biztos nem tartok.

cami3Aztán egy tréfás áprilisi hét felkavaró csütörtöki napján a Duna-parton ültem és néztem a naplementét. Persze a bennem dúló érzelmi vihart egy férfinak köszönhettem. Szerelem. Jobban belegondolva az életem minden komoly inspirációját tőlük kaptam. Egyszer majd számot vetek kinek mit köszönhetek. Hősök. Hála.

Ahogy ülök bal kéz felől nagy lendülettel belerongyolt egy sárga labrador a vízbe. Ahogy ez történt végigfutott bennem az a gondolat, hogy mennyire szeretnék én magam mellé egy ilyen kutyát. Vagány. Merész. Erős. Játékos. Ahogy kimondtam a kívánságom a kutya megállt mellettem és lazán megrázta magát. Végig is futott bennem, hogy talán ez volt az áldás a kérésem felett. Visszatekintve az életemre hátborzongató erejük van a szívből jövő kívánságoknak.

Másnap a reggeli kávémmal a kezemben ültem le böngészni a budapesti menhelyeket, hogy majd a zarándoklatról hazatérve tudjam hova kell fordulnom az én labradoromért. A Google második találatát nem ismertem, úgyhogy klikkeltem. Ami ezután történt olyan állapotban zajlott, amire nagyon nem tudok mást mondani, minthogy megnyílt a szív és a dolgok csak úgy történtek. Nem volt kifogás. Csak megoldás. Irracionalitás. Pillanat. Szerelem.

Megláttam egy képet azzal a címmel, hogy “labrador keverék kiskutyák gazdira várnak”. Telefonáltam. Nem vették fel. Írtam emailt. Nem jött válasz. Hívtam újra. Nincs válasz. Majdnem feladtam, amikor végül elértem őket. Hatan voltak az alomban, de már csak kettő maradt. A szukát elteszik nekem. Öröm. Boldogság. Vert a szívem. Izzadtam. Úgy izgultam az első találkozás miatt, mintha az esküvőmre készülnék.

Épp indultam érte, amikor megcsörrent a telefon. A menhelyről hívtak. “Kis hiba történt, mindkét kutya kan. Ugye nem probléma?” A válaszom egyértelmű DE volt. Kan kutyám márpedig nem lesz.

cami
Az első találkozás

Letettem a telefont. Kiábrándultan ültem le az ebédlőasztalhoz. Azzal a kínkeserves gondolattal, hogy “nem lesz kutyám”. Mintha pár órával ezelőtt még nem ez lett volna a természetes állapotom. Ekkor pedig egy olyan mélyről kibuggyanó sírás tört fel belőlem, aminek a gyökerét még mindig nem fejtettem meg. Telefonáltam. Hívtam azt, aki tud ilyenkor segíteni. Hajni mindig tud. Panaszkodtam. Sírtam. Vártam, hogy megmentsen. Mert elvesztettem valamit. Megint. “Tényleg ennyire nem akarsz férfit beengedni az életedbe, hogy még a kutyád sem lehet az?” Hangzott a kulcsmondat. Ekkor a sírás felerősödött. Letettem a telefont és felhívtam a menhelyet. “Szeretném hazavinni az egyik kan kutyust.” Az utolsó kérdés már csak az volt melyiket kérem, a kis félénket, vagy a vasgyúrót. Lehet tippelni mit válaszoltam.

Kora délután már otthon voltunk mindketten. Én és a kan kutyám. Féltem. Kavarogtak a kérdések. Fogom tudni kezelni? Amikor 35 kilós lesz? Amikor a szukák tüzelnek? Amikor ő lesz a legdominánsabb a kutyák között? Nevelni úgy hogy engedjem élni. Tapasztalni. Nem erőszakkal összetörni. Hogy bátor vadász maradjon miközben elfogad engem falkavezérnek?
Még neve sincs. Kan kutyának sosem terveztem nevet adni. A menhelyen azt mondták ne izguljak majd jönni fog. A kutya hozza magával a nevet. Hát jó.

Este vendégeim voltak. A barátnőim. A vacsora csendes beszélgetése közben alig tudtam elhinni, hogy nekem van egy 8 hetes kutyám, méghozzá kan, és épp itt alszik a lábamon. Ha egy nappal ezelőtt valaki ezt mondja kinevetem. A lányoktól elhangzott a fogós kérdés. “Kriszti, mi lesz így most a tervezett El Caminoval?” Valóban. Mi lesz így az úttal. A befelé figyeléssel. A kihívással. Az elengedéssel. Az alázat gyakorlásával.

Nem menekülhettem. “Véletlenül” napra pontosan fél évvel anyukám halála után bekerült valaki más az életembe. Ő lett az út. Mindazt, amiről azt gondoltam majd messzire futva elbújva mindentől sikerül megtapasztalnom itt és most helyben kellett bevállalnom. Egy kis szuszogó szőrcsomó lett a mesterem. A neve pedig Camino lett. Cami. Rendes nevén Battai Bátor Camino. Aki már most, 4 hónaposan is vagány. Merész. Erős. Játékos. Tanít engem miközben én is tanítom őt. Türelemre. Bizalomra. Odafigyelésre. Gondoskodásra. Alázatra. Elengedni. A ragaszkodást. Élni. Most. A pillanatban. Általa közelebb kerültem magamhoz, mint amennyire egy bármilyen hosszú zarándoklat hozhatott volna. Az El Caminot pedig még közösen is végigjárhatjuk. Az út úgyis mindig megtalál ott, ahol épp vagyunk, nem kell keresni. Nem szükséges világgá menni.

cami1

Comments: 4

  1. Luna says:

    Szia, nagyon élveztem a történetet, többször is elolvastam, annyira JÓ. Sok tanítás van benne, és fantasztikus a stílusod. Ma reggel még fogmosás közben is eszembe jutott! Köszönöm szépen! Luna

    • Viselem says:

      Szia Luna, köszönöm szépen a biztató szavakat, kedves tőled!

  2. Zsuzsi says:

    Véletlenül találtam rá erre, de hadd osszam meg veled az én történetem, mert úgy érzem a mai napban valami jel is van. El Camino. Nem terveztem. Megtörtént. Egyszer csak összeomlik az ember élete-igen: pasik. Na meg munka. Na meg 30 lettél.Na meg a barátnőd terhes….
    Aztán kipattan az agyadból, mások éveket készülnek, engem csak egy befizetett nyelvvizsga marasztalt 3 hétig. Anyád szerint menekülsz, ha hazajössz ugyanúgy nem lesz pasid, se munkád. Különben is “kislányom” életedbe 1 km-et nem tettél meg gyalog.Tudod te mi ez? Közösségi szálló meg túrabakancs?Nem, nem tudom, fogalmam nincs.De egyet tudok:mennem kell. Hát mentem.
    Kutya: mindig is volt a családban. 10 évesen kapsz egy macskát. 26 éves korodig elkísér, együtt nőttők fel, aztán azt veszed észre az életéért kapaszkodsz, de mindhiába. Soha többé macska, nem kell ez a fájdalom még egyszer. Kutya mindig volt otthon, de közös. Saját soha. Évek óta kutyára vágyom. Csak igen: a kifogások. A pasim nem akar. Otthonra nem lehet még egy, így is van elég. Sokat dolgozom. A vágy megmarad.
    Caminot már megjárt nagy öregek azt mondják az ÚT megadja azt, amire szükséged van.
    Santiago előtt 100 km-re – Sarria nevű városka előtt elcsigázva mentünk az olasz hippi sráccal, akkor már hosszú ideje együtt. És akkor szembejön egy félénk,fekete,keverék labrador kölyök sebes orral, nyüszítve. Bánthatták, a cukros csigával ami az összes élelmünk volt, nehezen csalogattunk magunkhoz. Az olasz hippi akarta megmenteni, aztán már én. Kemény esténk volt-rendőrség, végül egy olasz pincér srácnál elhelyezés (kutyával nem olyan egyszerű Caminozni…). Tovább mentünk, de másnap leesett. Az ÚT azt adja, amire szükséged van! Megadta! Napokig azt szerveztem, hogy fejezem be a Caminot és reptetem haza.(állatorvos, papírok, oltások, repülőjegy,kenel). Mire összeállt minden, örökbe fogadták. Kiborultam. Elvesztettem. A kutyámat. Akkor még nem értettem miért kell Sarriát (így neveztem el a város miatt) elvesztenem. Később a világvégén, az óceánparton Finisterrében megértettem.
    Lassan 1 éve lesz, hogy az én 3 hónapos Caminom véget ért. A legnagyobb Caminos csodámnak Sarriat tartom. Tudom, jó helyen van, egy spanyol családnál, ahol kisgyerekekkel van.
    Kutyát tervezek. Ma küldött a barátnőm egy linket egy örökbe fogadandó kutyáról…és ma találtam rá erre a bejegyzésre…
    1 éve már hiszek a jelekben… :) :) :)
    Ami pedig a neveket illeti: elég fellapozni a térképet Saint-Jean-Pied-de Porttól Santiago de Composteláig :)

    • Viselem says:

      Köszi Zsuzsi, hogy megosztottad ezt a történetet velem, zseniálisak a szinkronicitások, amiket nap mint nap tapasztalunk, ha van rá antennánk… és mindenképp írd majd meg mi lett a kutyus neve 😉

Hozzászólás a(z) Viselem bejegyzéshez Kilépés a válaszból

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöljük.